Címünk:
Ukrajna, Kárpátalja megye
Beregszász 90202
Rákóczi tér 6.

   

Hogyan segíthet?  

   

Hírlevél  

hirlevel-logo

   

Támogatóink:

 betlen

 

nea-logo

 

   

Kárpátaljáról jöttem, mesterségem címere: nevelőszülő

nagy evaAlapítványunk egyik kedves nevelőszülőjével, Nagy Évával készült az alábbi riport.

Egyes mesterségeket hosszú, tanulással töltött éveken át lehet elsajátítani, míg másokra születni kell. Bizonyos szakmák gyakorlásához szellemi képességek szükségesek, némelyek pedig fizikai erőnlétet vagy éppen vakmerőséget igényelnek. S vannak azok a hivatások, amelyek lelki felkészültséget kívánnak.
Véleményem szerint – talán sokan nem értenek velem egyet – ezek közé tartozik a nevelőszülői foglalkozás. Állami gondozott gyermekek nevelését csak kellő felelősségtudattal, odaadással, megfelelő önismerettel, sok-sok türelemmel, és ami a legfontosabb, kifogyhatatlan szeretettel lehet végezni. Ezek hiányában a nevelőszülő gyermekmegőrzővé válik, aki a munkáját teherként éli meg, az általa gondozott gyermekekre pedig tárgyként tekint.
Kárpátalján számos magyar nevelőszülő tevékenykedik, s bizton állíthatom, remek munkát végeznek. Közéjük tartozik Nagy Éva, aki néhány évvel ezelőtt két fiúgyermeket fogadott be nagymuzsalyi otthonába.
Vele beszélgettem.

– Honnan származol?
– Mezőváriban születtem, egy kétgyermekes családban nőttem fel. A szüleim korán elváltak, a testvéremet és engem a nagymamánk nevelt fel.

– Hol tanultál?
– Az általános iskolát a szülőfalumban végeztem el, majd varrónőnek tanultam Beregszászban. Később néhány évig a szakmámban dolgoztam.

– Hogy kerültél Nagymuzsalyba?
– A férjem onnan származott. Amikor 1983-ban összeházasodtunk, ott telepedtünk le.

– Mesélj a házasságotokról!
– A férjemmel huszonkilenc éven át voltunk házasok, ezalatt két gyermekünk született, akiket igyekeztünk becsülettel fölnevelni. Házasságunk hetedik évében – amikor már a gyermekeink is megvoltak – a férjem súlyos balesetet szenvedett, s rokkant lett. Hat éven át egyáltalán nem tudott lábra állni, s később is állandó gondozást igényelt. Öt évvel ezelőtt hunyt el.

– Hogyan éltétek meg ezeket a nehéz évtizedeket?
– A családom megtanult küzdeni, a gyermekeim pedig megértették, hogy meg kell becsülniük azt, amit kapnak. Sokszor könyörögtem a Jóistenhez, s ő mindig megadta, amire szükségünk volt. Ma már úgy látom, hogy Isten ezek alatt az évek alatt a nevelőszülői hivatásra készített fel engem.

– Hogyan kerültél kapcsolatba a nevelőszülői tevékenységgel?
– Évek óta postásként dolgozom Beregszászban. Az árva gyerekekkel foglalkozó Kezünkben a Jövő Alapítvány leveleit is én kézbesítem. Így ismertem meg a szervezet elnökét, Kurmay Sándort, aki többször is ajánlotta nekem, hogy próbáljam meg a nevelőszülőséget. Sokáig visszautasítottam, mondván, hogy elég nekem a férjemet gondozni, nincs erőm ennél többre. Miután meghalt a férjem, szükségem volt egy olyan célra, amely további értelmet ad az életemnek. Egy hónappal a párom temetése után azzal a szándékkal kerestem fel Sándort, hogy szeretnék két gyermeket magamhoz venni.

miklos– Hogyan fogadta a családod ezt a döntést?
– A gyermekeim akkor már önálló életet éltek. Mindketten megházasodtak, s gyermekeik születtek. A fiamnak – akivel egy portán lakom – írásban is hozzá kellett járulnia, hogy gyermekeket vihetek a közös házba. Szívesen megtette ezt. A lányom pedig sírt örömében, amikor megtudta, hogy mire készülök.

– Hány gyermeket terveztél magadhoz venni?
– Nem tudom megmondani az okát, de egy testvérpárra, s azon belül is két fiúra gondoltam. Kiderült, hogy van egy öt- és egy tizenkét éves fiú, akik testvérek. Miután elvégeztem a nevelőszülőséghez szükséges tanfolyamot, s megszereztem minden igazolást, magamhoz vehettem őket.

– Mit tudtál a fiúkról?
– A nagyobbik, András, a Beregszászi Bentlakásos Középiskolában nevelkedett, míg az öccse, Miklós, a benei gyermekotthonban élt. A fiúk Bátyúból származnak, a szüleik és a testvéreik nehéz körülmények között élnek. András tudott róla, hogy van egy öccse, ám sohasem látta.

– Hogyan fogadtak téged a fiúk?
– András sírt örömében, amikor először találkoztunk. Miklós ötévesen nem igazán tudta felfogni, hogy mi történik vele.

– Hogyan telt az első, immár együtt töltött időszak?
– Nem volt egyszerű. Mind a két fiú sérült volt lelkileg. Az állami otthonokban nem tudják pótolni a családot, s nem képesek megteremteni a biztonságérzetet a gyermekekben. Andrásnak, Miklósnak és nekem időre volt szükségünk, hogy megismerjük egymást. A fiúk nem értették, hogy mostantól más lesz az életük, nem kell állandóan megkérdezniük, hogy mit szabad és miből, mennyit vehetnek el. A fazékra ráírtam: „Amennyi jólesik!" Másfél évnek kellett eltelnie, míg anyának kezdtek hívni. Addig Éva néni voltam, vagy elkerülték a megszólítást és tetszikeltek.

– Nem vágytak vissza a vér szerinti szüleikhez?
– Nemrég meglátogattuk a szüleiket Bátyúban. A fiúk megdöbbentek, hogy milyen körülmények között élnek. Utána még jobban megbecsülték a mostani életüket. Amióta nálam vannak, nem győzöm nekik mondani, hogy értékesek, ne gondolják hibásnak magukat, amiért állami gondozásba kerültek, s pláne ne érezzék azt, hogy kevesebbet érnek, mint a családban felnövő gyerekek. Nap mint nap elmondom, hogy nekik is vannak jó képességeik.

– Mint például Andrásnak a sütés-főzés.
– Így van. András most Kecelen jár szakácsiskolába. Karácsonykor már ő készítette el az ünnepi menüt. Hároméves az iskola. Időbe telt, amíg beilleszkedett a társai közé.

– Miklós?
– Ő a Nagymuzsalyi Általános Iskolában harmadik osztályos. Nehezen megy neki a tanulás, sokat kell gyakorolnunk. Régebben sok konfliktusa volt az iskolában a gyerekekkel és a felnőttekkel egyaránt. Sokat beszélgettem vele erről, és igyekeztem minél többet babusgatni. Most már nyugodtabb. Jelenleg épp egy biciklire gyűjt. Ha megkapja, végre megtanulhat biciklizni is.

– Hogyan látod a fiúk jövőjét?
– Szeretnék szakmát adni mindkettő kezébe. Reményeim szerint András befejezi a szakácsiskolát, és el tud helyezkedni a szakmájában. Azt, hogy ez Magyarországon lesz vagy Kárpátalján, még nem tudjuk.

– Visszatekintve az elmúlt öt évre, mit érzel?
– Azt gondolom, hogy megérte nevelőszülővé válnom. Semmit sem sajnálok, ami az elmúlt években történt. Igyekszem egyformán szeretni a gyermekeimet, az unokáimat és a neveltjeimet. A lányom óvodapedagógusnak tanul, amiben tud, segít. Időközben a fiam is apa lett, most már ő is könnyebben megérti a fiúkat.
Vannak terveim. Szeretnék mindent megadni Andrásnak és Miklósnak, hogy ugyanolyan eséllyel vágjanak neki az életnek, mint a többi, családban felnövő gyermek.

– Isten áldását kívánom mindehhez! Köszönöm a beszélgetést!

Marosi Anita
Kárpátalja.ma

Share
   
   

 gyermekmento-logo

mental logo

   

Partnereink  



Megyei Fiatalkorúak Ügyeive
Foglalkozó Szolgálat, Ungvár




Kárpátmedencei Családszervezetek
Szövetsége, Budapest




  Kárpátaljai Ferences
Misszió Alapítvány, Budapest



Sámuel Alapítvány, Beregszász


Gondviselés Háza Egészségügyi
Gyermekotthon, Rát



Kárpátaljai Magyar Nagycsaládosok
Egyesülete, Beregszász




Kárpátalja.Ma Hírportál


Kárpátinfó Hírportál

 
logo karpati igaz szo